Fölösleges riogatás, vagy valóság az újabb államosítás terve? Lázár János elejtett egy mondatot erről a témáról, és a szakma azóta találgatja, mi is lehet a miniszterelnökséget vezető miniszter kijelentésének az alapja. Egyelőre mindenki fata morgana-ként gondol szavaira, de azért próbáltuk körbejárni, mi lehetne a kifutása egy ilyen lépésnek.
,,Ha a trafikok dohányellátása lehetséges központi módon úgy, hogy Brüsszelt is meg lehetett győzni a megoldás jogszerűségéről, akkor kapaszkodhatnak a gyógyszernagykerek is” – mondta Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter egy szeptember elejei Kormányinfón.
A hír futótűzként terjedt, de mindenki igyekezett pillanatok alatt vizet önteni a lángokra: elképzelhetetlen az ötlet. Ugyanis senki sem lát rációt abban, hogy egy pillanatnyilag szinte teljesen magánkézben lévő, és az egészségügyben kivételesen tényleg jól mûködő rendszert venne át az állam, egy olyan apparátust, ami ráadásul még komoly kintlévőségeiért is harcol a kormánybüdzsével szemben. Pedig az egyetlen, lehetséges forgatókönyv legfeljebb a kórházi gyógyszerellátás átvételével kapcsolatban merült föl. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a hírről nem szívesen beszélnek az ágazat szereplői. Még az egészségügyi közgazdászok is óvatosan nyilatkoznak, mondván légből kapott találgatásokról csak riadalmat kelt bármiféle kommentálás. Az egyik kórházi főgyógyszerész azért annyival kommentálta a hírt, hogy nonszensz lenne: magántulajdonban lévő cégeket csakúgy átvenne az állam. Nem is érti, hogy ezt mégis hogyan? Ilyen utoljára a múlt rendszerben történhetett meg, ott pedig azért csak nem tartunk…
Dr. Küttel Sándor, a PHOENIX Pharma Zrt. igazgatóságának elnöke is csak annyit mondott, hogy van ugyan véleménye, de ő sem rendelkezik háttér-információval. ,,Persze, hogy az ember gyomra összeugrik egy ilyen hír hallatán, de mit tud tenni? Mindenkinek csak tippjei vannak, ahogy ez két évvel ezelőtt is történt, de akkor sem jutott az ügy tovább. Nem igazán tudom elképzelni, hogy lenne a hírnek alapja, de ad abszurdum előfordulhat, hogy akár a kórházi gyógyszerellátás állami felügyelet alá kerülhet, de a számlákat akkor is ki kell fizetni. De megszoktam már, ha egy ilyen hír lábra kél, várni kell, hogy megtudjuk, mi is a szándék” – mondta a szakember, aki szerint egy ilyen intézkedés az egészségügyi szektorban a kivételesen nagyon jól működő gyógyszer-nagykereskedelmet, illetve a gyógyszerellátás egyensúlyát felboríthatja. ,,Az ágazat négy lábon áll, a kórház, a patika, a gyógyszergyár és a nagykereskedő összehangolt négyese biztosítja az ellátást, ha ennek az egyik lábát kihúzzuk, borul az egész. Ha egy ilyen kérdés valóban komolyan felmerül, bízom benne, hogy a megfelelő válaszhoz alaposan megvizsgálják a helyzetet, és a szakmát is bevonják” – tette hozzá a vezető.
A szektor privatizációja még a ’90-es évek közepén indult. Ma a kiskereskedelem teljesen magánkézben van. A nagykereskedők közül csupán a Hungaropharmában van egy lényegében elhanyagolható mennyiségű állami tulajdon. (A Hungaropharmát 30 százalékban tulajdonló Richterben ugyanis van egy 10 százalékos állami részesedés.) A 620 milliárdos gyógyszer-nagykereskedelem piacán négy meghatározó szereplő osztozik: a Hungaropharma 265 milliárdos forgalommal, a Phoenix 235 és az Euromedic 57 milliárddal vesz részt az értékesítésben, mellettük a Teva, illetve néhány kisebb szereplő is segíti a biztonságos gyógyszerellátást. A többségében magyarországi gyógyszergyártók által tulajdonolt Hungaropharma 37 százalékot, a német Phoenix 35 százalékot, az izraeli tulajdonú Teva 15 százalékot, és a szintén izraeli befektetők tulajdonában álló Euromedic-Pharma 8 százalékot fed le. Utóbbi a teljes gyógyszerpiac negyedét adó kórházi forgalom legnagyobb szereplője. Ők biztosítják ma a gyógyszer-nagykereskedelmet. És biztosítják, mert kialakult egy olyan, robottechnológiával felszerelt rendszer, ami gond nélkül ellátja a szükségleteket.
A nagy, országos lefedettségű, mindent készleten tartó nagykereskedők mintegy
22 ezer féle terméket tudnak szállítani. Mindehhez a megfelelő raktárkapacitáson túl automata kiszedőrendszerekre, folyamatos informatikai fejlesztésre is szükség van.
A nagykereskedők feladata az áru megrendelése a gyártótól, a beszállítás, a folyamatos készleten tartás, a minőségbiztosítás. Speciális termékre speciális szabályozás is vonatkozik, így aminek a forgalmazására a nagykereskedő engedélyt kapott, azt köteles is folyamatosan készleten tartani. Sok esetben különleges igényekről van szó. Ha egy gyógyszert vagy étrend-kiegészítôt valami miatt utólag kivonnak a forgalomból, szintén a nagyker szállítja el a gyógyszertárból, a kórházból, valamintők gyûjtik össze a patikába visszavitt hulladék gyógyszereket is.
A kereskedők komoly kintlévőségekkel dolgoznak, hiszen az év végére 70 milliárdra becsült kórházi adósságállomány 15 százaléka nekik járna, miközben ők mindig kiegyenlítik a beszállítói számlákat. Egyelőre nem látható, mi lenne az üzlet az állam számára, hiszen úgy tűnik, inkább jelentős kiadást, mintsem hasznot hozhatna egy jelenleg nagyon is kiegyensúlyozottan működő rendszer átvétele. Ma az állam diszponál a kórházi finanszírozás, a tételes gyógyszerek fedezete és a közgyógyellátás forrásai felett. Létrehozhat ugyan egy intézményt a nagykereskedelemre is, ez azonban pillanatnyilag inkább felborítaná, mint segítené az amúgy egyensúlyban lévő struktúrát. Miközben az állami felügyelet és az irányítása alatt álló gyógyszer-finanszírozás folyamatosan borul, a túlköltés minden évben menetszerű.
Ahogy két évvel ezelőtt, amikor a hír szintén szárnyra kapott, és a Magyar Narancs latolgatott: az államosítás tényleges indokául felmerült, hogy mára tűrhetetlenné vált a gyógyszer-nagykereskedők kórházakkal szembeni viselkedése: hogy a kiszállított áruért pénzt kérnek! Az állami kórházaknak viszont egyre csak nő a lejárt tartozásuk, nem tudnak fizetni, tehát a nagykereskedőknek nem is kellene ezt annyira erőltetni. A kormányzati zsaroláson már senki nem akad fenn, a kérdés inkább az, hogy a nagykereskedők helyébe lépni szándékozó állami szolgáltatót vajon miért nem fogja zavarni, ha nem fizetnek neki. Elképzelhető persze, hogy a gyógyszer-nagykereskedelem monopolizálására pusztán az újabb hatalomkoncentráció és/vagy a „gazdasági hátország” kiszolgálása miatt van szükség. Egyelőre mindez csupán találgatás.
Az 1949-es államosítás után 40 évig a Gyógyáru-értékesítő Nemzeti Vállalat végezte a gyógyszerellátást. Igaz, akkor a jelenlegi gyógyszerkincs töredékének biztosítása volt a tét. Kérdés, hogy egy esetleges mostani monopólium milyen következményekkel járna a gyógyszerellátásra. Ma a magyar betegek számára elérhető szinte ugyanaz a gyógyszerválaszték, amelyhez hozzáférnek a német, az amerikai vagy a norvég betegek is. Ehhez viszont hatalmas, bonyolult és gyakorlatilag kifogástalanul működő logisztikai háttérre van szükség. A patikákban mintegy hatezerféle gyógyszer kapható, továbbá gyógyszernek nem minősülű gyógyhatású készítmények, gyógyászati segédeszközök, gyógynövények, orvostechnikai eszközök, és étrend-kiegészítők.
A patikákba mindennap kétszer, a kiemelt területeken akár háromszor-négyszer is szállítanak a nagykereskedők. Éves szinten 300 milliós dobozforgalomnál nyilván előfordul téves kiszállítás a gyógyszertárba, de ez ritka, és akkor is egy egyszerű reklamációs procedúra után nagyon rövid határidővel – akár pár órán belül – korrigál a nagykereskedő. A gyógyszerek viszonylag gyors elérhetőségét éppen a nagykereskedők rugalmassága biztosítja. A rendszer biztonságos üzemelésére jellemző, hogy hamisított, nem engedélyezett, veszélyes gyógyszerutánzatok eddig valóban nem tudtak bekerülni.
A gyógyszer-nagykereskedők egyre több esetben már csak készpénzért szállítanak az intézeti gyógyszertárakba. Ezzel a gyakorlattal él például az ország egyik legnagyobb, legrégebbi kórházi beszállítója, ha a kórháznak 15 napon túli lejárt tartozása van. Ráadásul néhány gyógyszer forgalmazásában a kereskedônek monopolhelyzete van. Így lejárt kintlévőség esetén szinte mindig külön harcot kell vívni az említett készítmények beszerzéséért. Van gyógyszer-nagykereskedő, amelyik kicsit toleránsabb, nála 60 nap a türelmi idő, bár számos alapvető terméke sokszor hiánycikk. Ilyenkor a kórházak azonnal megrohamozzák a helyettesítő készítményt forgalmazó kereskedőket, és ha még jut, illetve fizetôképes az adott intézmény, akkor lehet csak fellélegezni. Amikor már a helyettesítő készítmény is elfogy a hazai piacról, akkor jöhet az itthon nem regisztrált külföldi gyógyszer beszerzése. A külföldi, de nálunk is törzskönyvezett gyógyszerek esetében már szinte „természetes”, hogy valamelyiket éppen „egyedi importként” tudjuk csak beszerezni, persze általában kedvezőtlenebb áron.
Tény, hogy a gyógyszer-nagykereskedők a magyar egészségügy egyik legnagyobb finanszírozói, és amennyiben tovább nem tudnak hitelezni, a kórházak gyógyszerellátása összeomolhat.
Kun J. Viktória