A hatóanyag-alapú gyógyszerrendelés sem csodaszer – 1. rész
A gyógyszertámogatási rendszert érintõ megszorítások kapcsán többször is felröppent, hogy a kormányzat a hatóanyag-alapú gyógyszerrendelés bevezetését tervezi, ám e gondolat minden alkalommal el is tûnt a süllyesztõben. Az elképzelés jelenleg a koleszterincsökkentõk esetében van napirenden – kísérleti jelleggel –, a végsõ döntés azonban még nem ismert. Ezzel együtt érdemes röviden áttekinteni, hogy mire alkalmas ez a támogatáspolitikai eszköz, és mire nem. Látni fogjuk, hogy a hatóanyag-alapú gyógyszerrendeléstõl nem lehet csodát várni, technikai bonyodalmat azonban bõven okozhat.
A hatóanyag-alapú gyógyszerrendelés – szabatosabb nevén: nemzetközi szabadnéven történõ gyógyszerrendelés (INN prescribing) – lényege, hogy a páciens számára gyógyszert felíró orvos a vényen nem a készítmény márkanevét, hanem a hatóanyag megnevezését tünteti fel. A beteg számára ezt követõen a gyógyszerész választja ki – az egymással versengõ, azonos hatóanyagú gyógyszerkészítmények közül – a ténylegesen expediálásra kerülõ gyógyszert.
A hatóanyag-alapú gyógyszerrendelésre való átállástól a finanszírozók azt remélik, hogy a piaci kizárólagosságukat veszített hatóanyagok versengõvé vált (csúnya szóval: „genericizálódott”) piacain csökken a kezelõorvosok felé irányuló marketingtevékenység, azáltal, hogy a készítményválasztás joga a gyógyszerészekhez kerül át. Márpedig, ha ez megtörténik – szól az elmélet –, úgy a marketingráfordítások nem jelennek meg a generikus gyógyszerárakban, így azok olcsóbbá válnak, és a gyógyszerkaszszában forrás szabadul fel.
A másik elérendõ támogatáspolitikai cél az volna, hogy elejét vegyék az egymással helyettesíthetõ generikus készítmények túlburjánzásának, különösen annak, hogy marginális forgalmú készítmények forgalmazói bonyolítsák a nagykereskedelmi és kiskereskedelmi logisztikai folyamatokat. Ha a gyógyszerészek döntenek az expediálandó készítményrõl, akkor a termékféleségek száma is ésszerû szintre csökkenhet. Elsõ látásra – és fõszabályként – mindkét logikai okfejtés helyénvaló lehet, ám látni fogjuk, hogy a fõszabályok alól meglehetõsen sok a kivétel.
Európa: tűrnek vagy tiltanak
A hatóanyag-alapú gyógyszerrendelés „puha” változata régtõl fogva létezik: eszerint a kezelõorvosok nemzetközi szabadnevet használva is írhatnak recepteket. Ebben semmi újdonság nincs, a legtöbb nemzetközi gyógyszertámogatási rendszer ezt a gyakorlatot ab ovo megengedi (kivételek is vannak, például Ausztria és Dánia). Ezzel együtt, a tapasztalatok szerint az orvosok elenyészõ hányada választja ezt a lehetõséget; túlnyomó többségük a márkanév-alapú felírás mellett dönt, mivel az számukra kézenfekvõbb és természetesebb.
A „közepesen szigorú” változatban a hatóanyagnév feltüntetése kötelezõ ugyan, ám a vényen nem tiltják a márkanév ezzel párhuzamos megjelenítését (például Portugáliában vagy Litvániában). Gyakorlatilag ez sem jelent semmiféle korlátozást a gyógyszert rendelõ orvosra nézve.
Valódi támogatáspolitikai beavatkozást tehát csupán a „kemény” változat bevezetése jelent, amikor is megtiltják a márkanév feltüntetését, és a vényen kizárólag csak a nemzetközi szabadnév (hatóanyagnév) szerepelhet. Nagy-Britanniában a piaci kizárólagosságukat vesztett hatóanyagok nemzetközi szabadnéven történõ rendelését olyan aktívan ösztönzik, hogy az már-már kötelezõnek mondható, ám ettõl eltekintve a „kemény” rendszer a világban csupán elvétve mûködik. A következõkben áttekintjük, hogy ennek mi lehet az oka. (Csak a „kemény” modellel foglalkozunk, hiszen ez jelent valódi támogatáspolitikai beavatkozást.)
Pozitív hozadékok
A hatóanyag-alapú gyógyszerrendelés nagy valószínûséggel átrendezi az erõviszonyokat a gyógyszerpiacon belül, hiszen az orvos készítményválasztásban játszott szerepe csökken, a gyógyszerészé viszont számottevõen nõ. Ezáltal a patikus státusza is megváltozik az orvoshoz képest: a gyógyszerész az alapellátás háziorvossal egyenjogú szereplõjévé válik, a gyógyszerészi gondozás fogalomkörébe tartozó szolgáltatások pedig szinte azonnal valódi jelentõségre tesznek szert. A hatóanyag-alapú gyógyszerrendelés bevezetése megköveteli a gyógyszerésztõl, hogy minden egyes beteggel érdemben foglalkozzon; a gyógyszertári betegkiszolgálás pedig egy szigorú protokollokat követõ, az eddigieknél komplexebb szakmai tevékenységgé válik. Ez mindenképpen pozitívumnak tekinthetõ.
A támogatáspolitikai koncepció szerint a gyógyszerészi gondozás megerõsödésével párhuzamosan a gyógyszergyártók marketingtevékenysége az orvosoktól a gyógyszerészek felé terelõdik át, ami két okból is a készítmények árának csökkenését eredményezi. Egyfelõl a gyógyszertárak száma alacsonyabb, mint az orvosoké, azaz olcsóbban látogathatók, s így a marketinghez és az értékesítéshez kapcsolódó tranzakciós költségek is alacsonyabbak. (Ez a gyengébb érv, ráadásul nem is minden országra igaz.) Másfelõl a kiskereskedelmi funkciót betöltõ gyógyszertárak – az orvosokkal ellentétben – explicit pénzügyi érdekeltségekkel rendelkeznek, ami nagymértékben leegyszerûsíti a marketing-eszköztárat. Ellentétben az orvosokkal, akiket a gyakorlatban a szakmai tartalmak és a pénzügyi juttatások kombinációjával kell „lekötelezni”, a gyógyszertárak – közvetlen kereskedelmi szerepük okán – elsõdlegesen az árengedményekben (rabattban) lesznek érdekeltek. Az egymással versengõ készítmények közül jó eséllyel az lesz a befutó, amit a patikák a legalacsonyabb effektív áron tudnak megvásárolni, s amin maximális a tényleges árrés. A szakmai tartalmak természetesen itt sem lényegtelenek, ám bizonyosra vehetõ, hogy egy igényes, gyógyszerészeknek szánt promóciós anyag nem fogja tudni ellensúlyozni azt a versenyhátrányt, ha egy gyógyszert a patika kétszer annyiért tud beszerezni, mint egy másik, vele egyenértékût.
Mielõtt azonban a különféle engedménykonstrukciókra egyszerûsítenénk a hatóanyag-alapú gyógyszerrendelés során alkalmazott marketing szerepét, figyelembe kell vennünk egyfelõl azt, hogy a konkrét hatások nagyban függnek az árrés-szabályozás módjától, másfelõl pedig azt, hogy a patikák – az orvosokkal ellentétben – a páciensek megtartásában érdekeltek (hiszen ez közvetlen forgalmat generál a számukra). Így a hatóanyag-alapú gyógyszerrendelés bevezetésétõl a terápiamenedzsment-programok, valamint a beteg-együttmûködést fokozó programok szerepének erõsödése várható. Ezt is pozitív hozadéknak tekinthetjük.
A gyógyszermarketing-költségek alakulása
Kérdés azonban, hogy a hatóanyag-alapú gyógyszerrendelés bevezetése valóban képes-e csökkenteni a gyógyszermarketing-költségeket. Ezzel kapcsolatban igen sok kétely merül fel. Bizonyos, hogy a kereskedelmi tevékenység átalakulása terápiás területenként, sõt olykor hatóanyagonként eltérõen zajlana le. Ezt szem elõtt tartva, kizártnak mondható, hogy megszûnne az orvosok felé irányuló termékpromóció. Egyfelõl, hiába jut a gyógyszerész meghatározó szerephez a készítményválasztásban, a páciens elõször az orvosával találkozik, meghallgatja annak ajánlásait, nagyban támaszkodik a véleményére, s ez vélhetõen még sokáig így is marad. A hatóanyag-alapú gyógyszerrendelés a „külön cetlis” megoldásokat nem tudja tiltani, így az orvos továbbra is erõteljesen tudja orientálni a betegét bizonyos márkanevek felé. A gyógyszergyártóknak tehát nem feltétlenül érdekük, hogy teljes mértékben kivonuljanak az orvoslátogatásból. Ráadásul azokon a terápiás területeken, ahol a verseny nem elsõsorban egy adott hatóanyagpiacon belül, hanem a hatóanyagok között zajlik, a hatóanyag-választás okán az orvos szerepe megkerülhetetlen és alapvetõ marad. Ide tartozik minden, piaci kizárólagossággal rendelkezõ hatóanyagpiac (ezek manapság fõként a szakorvos által rendelhetõ gyógyszerek), ezen felül pedig számos olyan népbetegség kezelése is, ahol több analóg hatóanyag (vagy kombináció) versenyez egymással.
Végeredményben tehát elképzelhetõ, hogy a hatóanyag-alapú gyógyszerrendelés nem hozza magával az orvosokra irányuló marketingtevékenység olyan arányú zsugorodását, mint amilyen arányban a gyógyszerészeket célzó marketing költségei nõnek, s így az új rendszerben az öszszes marketingráfordítás iparági szinten magasabb lesz. Ez nem vehetõ biztosra, de nem is zárható ki teljesen.
Dankó Dávid
Budapesti Corvinus Egyetem,
Vezetéstudományi Intézet
(folytatjuk)