Fókuszban a beteg-együttműködés

Ha a páciens nem szedi rendesen a gyógyszerét, nincs se klinikai eredményesség, se gazdasági hatékonyság

Az elmúlt idõszakban több cikkünkben is beszámoltunk arról, hogy a gyógyszeres kezelések eredményessége egyre jobban foglalkoztatja a gyógyszerellátás szereplõit. Nem kétséges: a be nem vett gyógyszertõl klinikai hatást sem várhatunk, így logikus felvetésnek tûnik, hogy a maximális terápiás eredményesség érdekében elsõként a betegek terápiahûségére kell helyezni a hangsúlyt.

 

Az érintettek mind hazánkban, mind a fejlettebb országokban felismerték a közös érdeket: a beteg-együttmûködés javítása nemcsak a terápia hatásosságát fokozza, hanem gazdasági értelemben is elõnyös minden szereplõ számára. Ha a betegek pontosan szedik a gyógyszereiket, a gyógyszergyártó bevételei olyan módon nõnek, hogy a biztosító kiadásai nemcsak hatékonyabban kerülnek felhasználásra, de a kivédett költséges szövõdmények okán abszolút értelemben is kevesebbet is kell költeni.

 

Amikor mindenki veszít

Mára a megbetegedések a krónikus kórképek irányába tolódtak el, a legtöbb gyógyszeres kezelés élethosszig tartó, nem fertõzõ betegségek gyógyítására szolgál. Ezek a kórképek hosszantartó kezelést kívánnak meg, ami a beteg aktív közremûködését, egyetértését, figyelmét igényli. A terápia pontos és tartós nyomon követése sokkal fontosabb szerepet játszik, mint az évtizedekkel korábban domináns fertõzõ betegségeknél vagy más akut kórképeknél. Ma már közel sem elég a legmegfelelõbb terméket felírni a beteg számára; arról is gondoskodni kell, hogy a páciens megfelelõ idõn keresztül rendszeresen szedje a kiválasztott szert. A hazai és nemzetközi tanulmányok alapján közelebb járunk az igazsághoz, ha azt feltételezzük, hogy a beteg nem fogja betartani a kezelõorvos instrukcióit. A legtöbb krónikus betegség kezelésében azt találjuk, hogy a páciensek fele „elvész”, vagyis rendszertelenül szedi a gyógyszerét, hosszabb-rövidebb idõszakokat kihagy, teljesen felhagy a kezeléssel, módosít a javasolt adagolási sémán.
Mit is jelent ez a gyakorlatban? A kezelõorvos és a nem együttmûködõ beteg számára nyilván azt, hogy elmarad a várt terápiás hatás. A finanszírozó számára leginkább azt, hogy a félbehagyott kezelésre költött pénz „elúszik”, értelmetlenül kerül felhasználásra. A gyógyszergyártó számára sem megnyugtató a helyzet, hiszen az elvileg realizálható bevétel helyett csupán annak töredéke kerül be az év végi eredménykimutatásba, a sikertelen kezelések pedig kedvezõtlen megítélést hozhatnak magának a terméknek. Világos tehát, hogy ha a betegek nem mûködnek együtt, azzal mindenki veszít.

 

 

Tragikus hazai helyzet

A fentiek rámutattak arra, hogy a krónikus betegségek esetén esszenciális a megfelelõ beteg-együttmûködés elérése, és az is világosan látszik, hogy a nemzetközi példák alapján a betegek jelentõs része nem követi megfelelõen a javasolt kezelést. A hazai helyzet felmérése érdekében, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) finanszírozási adatai alapján célszerû megvizsgálni, hogy – kéthónapnyi gyógyszerkihagyást tolerálva – a betegek mekkora része tartja a terápiát tizenkét hónappal a kezelés megkezdését követõen. A lipidszint-csökkentõ gyógyszerkészítmények (sztatinok) kapcsán 22 százalékosnak adódott azon betegek aránya, akik a számukra rendelt gyógyszert egy évvel a kezelés megkezdését követõen is megfelelõen kiváltják.
Feltételezhetjük, hogy a gyógyszereit kiváltó 22 százaléknyi beteg közül a szereket ténylegesen ennél csupán még kevesebben szedik be az elõírásoknak megfelelõen, vagyis a terápiába vont új betegek több mint 78 százaléka lemorzsolódik az elsõ év végére.
A klinikai vizsgálatok tanulsága alapján a sztatinkezelés terápiás elõnyei – a mortalitás- és morbiditás-csökkenés – leginkább az egy éven túli folyamatos kezelés eredményeként jelentkeznek, amibõl kiszámítható, hogy az OEP mekkora összeget költ el feleslegesen. Ha azt feltételezzük, hogy egy adott naptári év elején minden beteg terápiakezdõ, úgy nyilvánvaló, hogy az egy hónap után kiesõ páciensekre egyhavi, a két hónap után kiesõkre kéthavi gyógyszeradag támogatását fecséreljük el, majd a követõ idõszakban rendre ennek megfelelõen alakulnak tovább a kevéssé hatékonyan felhasznált járulékfizetõi források. Ezt a logikát követve, összegszerûen arra az eredményre jutunk, hogy 2007-ben a 21,5 milliárd forintos támogatásból hozzávetõlegesen 10,1 milliárd forintot, 2008-ban 21,7 milliárd forintból 10,2 milliárd forintot, 2009-ben 23,2 milliárd forintból 10,8 milliárd forintot költött el a biztosító olyan lipidszint-csökkentõt szedõ betegekre, akik 12 hónapnál hamarabb félbehagyták a gyógyszerszedést.

 

Külföldön már kiszámolták, hogy megéri

A Pharmaceutical Group of the EU (PGEU) 2008-as kiadványában található számítások szerint az Európai Unióban évente
194 500 haláleset egyértelmûen a gyógyszerek hibás dozírozására és az adherencia hiányára vezethetõ vissza, ami pénzben kifejezve 1,25 milliárd euró többletkiadást okoz. Az Egyesült Államokban az adherencia hiányára visszavezethetõ költségeket 2001-ben 1,95 milliárd euróra becsülték. A szakirodalomban elérhetõ vizsgálatok és elemzések könnyen eloszlatják azokat a hiedelmeket, hogy az adherencia javítása jelentõsen növelné a finanszírozók kiadásait.
Több tanulmány is feltárja, hogy az adherencia javítását célzó programok már rövid távon is megtérülnek a finanszírozó számára. Egyes szerzõk arról adnak számot az ilyen típusú programok követése kapcsán, hogy a költségek és a megtakarítások 1:10 arányban állnak egymással, vagyis tízszer annyi pénz takarítható meg rendszeres gyógyszerszedéssel, mint amennyibe az adherencia javítása kerül. A látszólagos ellentmondás mögött számos magyarázó faktor húzódik meg, amelyek közül a legfontosabb, hogy az adherencia hiányára visszavezethetõ szövõdmények kezelése óriási összeget emészt fel.

 

A jobb terápiahûség gazdasági hasznot hoz

A beteg-együttmûködés fokozása igen komplex feladat, folyamatos és tudatos erõfeszítést, valamint jelentõs erõforrásokat igényel, miközben eredményei jellemzõen nem rövid, hanem közép- és hosszú távon jelentkeznek. Mindezen feladatok elsõdlegesen a beteg-együttmûködés fokozását célzó, ennek megfelelõen kialakított programok keretében végezhetõk el a leghatékonyabban. Az ilyen, úgynevezett adherencia-programok komplex intervenciók, amelyek ideális esetben a beteg együttmûködési készségét befolyásoló tényezõk közül egyidejûleg minél többre hatnak, és elsõsorban kommunikációs eszközökkel igyekeznek a páciens belsõ motivációját megteremteni a kezelés megfelelõ folytatását illetõen.
Hazánkban ma már számos szolgáltató kínál ilyen programokat, amelyek finanszírozását jelen pillanatban – konkrét termékekre fókuszáltan – elsõdlegesen a gyógyszergyártók vállalják fel, hosszabb távon azonban – a társadalmi szintû elõnyök reményében – a társadalombiztosítás részvétele sem kizárt a terápiás területekre irányuló adherenciaprogramok anyagi hátterének a biztosításában.
Az adherencia-programok indítása és mûködtetése a gyógyszergyártóknak közvetlen érdeke, és számos jel mutat arra, hogy ez a felismerés éppen napjainkban születik meg, aminek eredményeként az új szemléletmód jegyében az újabb és újabb betegek bevonása helyett a meglévõ betegek megtartására helyezõdik át a hangsúly. A betegmegtartás kezdetben nehezebb ugyan, mint az új betegek bevonása, hiszen az utóbbival ellentétben – amely az orvosok megszólításával is megoldható, és így a Magyarországon domináns, hagyományos orvoslátogatói modellhez jól illeszkedik – a betegek bevonását teszi szükségessé.
Ezzel együtt vélelmezhetõ, hogy az induláshoz szükséges logikaváltás után, az alacsonyabb költségek és a stabil bevételek miatt a meglévõ betegek megtartása jóval jövedelmezõbb, mint az újak bevonása. Emellett etikusabb is, hiszen a már terápiára állított betegeknek vélhetõen valóban szükségük van az adott gyógyszerre, míg a populáció folyamatos bõvítése esetében ez gyakran kérdéses. Mindeközben a társadalom is jól jár, hiszen a gyógyszeres terápia eredményessége fokozódik. A terápiára szoruló betegek oly módon szedik a gyógyszereiket, hogy azoktól valódi hatást remélhetünk; azok pedig, akiknek nincs szükségük az adott gyógyszerre, kisebb eséllyel kerülnek terápiára.

 

Amivel mindenki jól jár

A krónikus betegségek esetében tapasztalt jelentõs beteg-lemorzsolódás miatt feltételezhetjük ugyan, hogy az adherenciaprogramok a bevétel-növekedésen keresztül ténylegesen gazdasági elõnyöket hoznak a gyógyszergyártóknak, azonban ilyen tudományos értékû bizonyítékok egyelõre nem állnak rendelkezésre. Éppen ebbõl a célból kezdték meg a Budapesti Corvinus Egyetem kutatói, a hazai adherenciaprogramok piacának két legnagyobb szereplõjével közösen olyan standard minõségbiztosítási rendszer kialakítását, amely a programok független szereplõ által történõ követését, hatásosságának mérését és a gazdaságosság igazolását hivatott szolgálni.
Olyan ritka helyzettel állunk tehát szemben, amelyben, ha elõrelépést sikerül elérni, azzal mindenki jól jár: jól járnak a betegek, hiszen az általuk szedett gyógyszerek valódi terápiás eredményt tudnak elérni. Jól járnak az orvosok, mivel gyógyító munkájuk sikerének valószínûségét a megfelelõ beteg-együttmûködés jelentékenyen növeli. Jól járnak a gyógyszergyártók, hiszen a betegmegtartás révén üzleti jövedelmezõségüket tudják növelni oly módon, amely a társadalomnak is hasznos. Végezetül jól jár az egészségbiztosító is, hiszen az általa kifizetett társadalombiztosítási források ténylegesen hasznosulnak, és a járulékfizetõk pénzét a jelenleginél jóval értelmesebben – az adott terápiákat ténylegesen igénylõ betegek ténylegesen kiváltott gyógyszereire – tudja elkölteni.

 

Molnár Márk Péter,
a Corvinus Egyetem munkatársa