A jelenlegi egészségügyi rendszer végnapjai
Már hosszú évek óta azt gondoljuk, hogy a magyar egészségügynek csak hónapjai vagy napjai vannak hátra, de a rendszer a magatehetetlensége révén egyre csak vergődik tovább. Aki teheti, kilép belőle, vagy részben kilép, a többség azonban lemondóan végzi a munkáját. A 2007 elején felrobbantott rendszer ma céltalanul vegetál, az orvosok és a szakdolgozók legtöbbje a saját boldogulását keresi, és csak keveseket érdekel igazán a betegellátási rendszer helyzete és főleg a jövője.
Abban össztársadalmi egyetértés mutatkozik, hogy a magyar egészségügy milliónyi sebből vérzik: belülről a pénzhiány, kívülről a szervezetlenség látszik a legfőbb oknak. A 2007-ben meghirdetett reform céljai, a kevesebb egészségügyi intézmény, a finanszírozási döntések decentralizálása, a betegek és a páciensek egyéni felelősségvállalása, a teljesítményfinanszírozás és a minőségi kontroll szerepének erősítése egyértelműen a teljes rendszer működőképességét és minőségi javulását eredményezhette volna. Mára azonban tudjuk, hogy mindebből semmi nem valósult meg, és ezért általános az a vélemény, hogy kár volt ilyen módon hozzányúlni a rendszerhez, hiszen ezzel a kormányzat többet ártott, mint használt.
A legnagyobb hiba az volt, hogy az addig működő rendszert fellazították, szétrobbantották, azután pedig magára hagyták. Szinte a teljes orvosi és egészségügyi kar úgy értékelte, hogy az ágazatban „háborús helyzet” alakult ki azokban a hónapokban. A dolgozók közérzetét szorongás és depresszió jellemezte. Az orvosok úgy látták, hogy kényszerhelyzetben vannak, parancsokat kapnak, állandó fenyegetettséget, kilátástalanságot és bizonytalanságot éreztek. A közösségi célok hiányában és az egyéni bizonytalanság eredményeképpen az ellátás minőségének a biztosítása helyett egyre inkább egyéni céljaik és boldogulásuk megvalósítása felé fordultak. A változások elindultak, de teljes mértékben kontrollálatlanná váltak.
Ma a darabjaira szabdalt egészségügy kínlódása zajlik, amelyben az orvosok igyekeznek egyéni megoldásokat találni szakmai és anyagi túlélésükre. Ennek következménye, hogy területileg és szakmánként a változás rendkívül eltérő módon valósult meg. Az egészségügyi értékteremtésnek, valamint a fogyasztói szemléletnek megfelelő ellátás és szolgáltatás csupán egy-egy mikrokörnyezetben jelenik meg.
Közcélok helyett egyéni boldogulás
A félbehagyott reform elsősorban a káros folyamatokat gyorsította föl. A magára hagyott rendszer káoszában, az útmutatás nélkül maradt orvosok lassan megtalálták saját, egyéni útjukat, ahol már nem a közös ügy, a jobb betegellátás, hanem az egyéni boldogulás került előtérbe, ahol a legtöbben az önkizsákmányolást találták válaszként a bizonytalanságban. Ebben a helyzetben az a csoda, ha van olyan dolgozó, aki még nem kiégett, fásult és türelmetlen.
Az egyik menekülési útvonal a külföldi munkavállalás, de az itthon maradtak sem nyújtják már ugyanazt a teljesítményt, mint korábban. A végletekig leterheltek, sokan több állást vállalnak, nincs energiájuk figyelni a betegekre. Aki teheti, inkább a magánrendelésére koncentrál, az államilag finanszírozott munkahelyén pedig gyorsan letudja a betegeket.
A vezetői szinteken is az egyéni célok megvalósítása vált igazán fontossá. Az intézményvezetők egyéni elképzeléseik, kapcsolatrendszerük, kitartásuk és tehetségük szerint tudtak a pályázati rendszer útján jelentős forrásokhoz jutni, és infrastrukturális fejlesztéseket indítani. Azok az orvosi erőfeszítések és innovációk, amelyek korábban legnagyobbrészt az ellátórendszert és saját hivatásuk végzésének a körülményeit javították, – látva a rendszer hiányosságait és a fogyasztók igényeit – egyre nagyobb arányban magáncélok, magánvállalkozások indítását és fejlesztését szolgálják. Az Állami Számvevőszék 2009 júliusában közreadott jelentése szerint a 2006 és 2008 közötti három évben a közfinanszírozott kórházi ellátások kiadásain belül a tízszeresére, 34,7 milliárd forintra nőtt a kiszervezett szolgáltatások mértéke.
Az igényekhez képest rohamosan szűkülő közfinanszírozott ellátás területén egyre kiélezettebb verseny alakul ki a bevételek és a finanszírozási lehetőségek eléréséért. Ez a verseny azonban egyelőre kevés hozadékkal jár az egészségügy ügyfelei számára, hiszen nem őértük folyik a küzdelem, hanem a szakmai pozíciókért.
Profi menedzselés helyett tűzoltás
A 2007-es változások másképpen is nyomot hagytak a rendszeren. Ezek hatására ugyanis minden szereplő számára világossá vált, hogy azt, amit addig csinált, már nem teheti ugyanúgy tovább, és új munkamódszereket kell vagy kellene alkalmaznia. Az egészségügyi rendszer dolgozóinak és a betegeknek a gondolkodása megváltozott. Az utóbbiak megértették a változtatási szándék fő üzenetét, és ráébredtek arra, hogy az egészségügyi rendszerben is vevőnek kellene tekinteni őket, így egyre inkább valódi ügyfelekké akarnak válni. Új igényekkel jelentek meg, köztük sok olyannal, amelyet korábban nem mertek vagy nem akartak megfogalmazni, és amelyek felkészületlenül érték a rendszert.
Az új kérdésekre nem voltak meg a mindennapokban alkalmazható egységes válaszok, ami tovább növelte az orvosok frusztrációját. Korábban is borzasztóan hiányzott az egészségügyből a professzionális menedzsment, azonban mára még ordítóbbá vált a hiánya. A rosszul működő, alapvetően tűzoltásszerű munkavégzésre berendezkedett szervezet még a legalapvetőbb ügyféligényeket sem tudja rendszerszerűen
kielégíteni. Az egészségügyben dolgozók (a „szolgáltatók”) és az ügyfelek (a „betegek”) frusztrációja egyre nő, és ezzel együtt a köztük lévő ellentét is. A páciensek szerint az egészségügyben nem törődnek velük, nem figyelnek rájuk, a rendszerben dolgozók szerint pedig a betegek magukkal nem törődnek, figyelmetlenek és tudatlanok – vagy éppen okoskodók.
A tragédia mindebben az, hogy az egészségügyi rendszerben dolgozók legnagyobb része erejét megfeszítve igyekszik a lehető legtöbbet tenni a beteg emberekért, és segítő szakmájára felesküdve sokszor saját magát is a leghátrébb sorolja a gyógyítás érdekében. Ami persze nem jelenti azt, hogy minden esetben célszerűen és az ügyfelek igényeinek megfelelően látja el a feladatát. Talán ez a rendszer legnagyobb
hibája. Önmagáért való, és már senki számára nem jó az, ahogyan működik.
Jól látható, hogy ha nem készül részletes, pontos és hosszú távú terv az egészségügy átalakítására, a rendszer a jövőben is csupán vegetálni fog, tovább romlik az ellátás színvonala, egyre nehezebben lesznek elérhetőek a szolgáltatások, és végérvényesen két részre szakadnak, a gazdagok és a szegények ellátására.
Dr. Lantos Zoltán
egészséggazdasági szakértő