Avagy: egy korábbi államosítás tanulságai
Már az 1929-es és a 2008-as világgazdasági válság összehasonlításakor is szembeötlő volt, hogy a történelem mennyire ismétli önmagát (Még sincs új a nap alatt? – Pirulatrend, 2009. május, 8–11. oldal). Ezúttal arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen események előzték meg az 1950-es évek hazai államosítását. Akkor vajon hogyan jutott el arra a pontra a magyar gyógyszerészet, s a korabeli és a jelenlegi helyzetet összevetve felmerülhet-e egy újabb államosítás lehetősége?
1946 és 1950 között Magyarországon egyre több jel mutatott az államosítás irányába, a gyógyszerészet területén pedig a patikavezetőket egyre nehezebb helyzet elé állították. A hatóságok olyan adókat állapítottak meg, amelyek csupán az árukészlet terhére voltak teljesíthetők; s emiatt a tulajdonosok egy része 1950-re már szinte nyűgnek érezte gyógyszertára működtetését, és valósággal várta az államosítást.
A jogszabályi háttér és az államosítás hajnala
Az 1876. évi közegészségügyi törvényt a gyógyszerügyek területén az 1948. évi XXX. törvény váltotta fel: az állam így akarta megszüntetni a reáljogot és a személyes jogosítvány átruházhatóságát. Azonban rövidesen kiderült, hogy a törvényt nem kívánják végrehajtani: a hatósági kezelésben lévő és a megszűnt gyógyszertárakra vonatkozó jogosítványokat nem adták ki, hanem – a Minisztertanács 92/1948. Mt.-sz. határozata alapján – életre hívták a Nemzeti Vállalatot (NV). Ez az intézmény volt az államosítás előhírnöke, mivel az akkor már hatósági kezelésben lévő gyógyszertárakat egyetlen vállalatba tömörítette. A NV forgalma fokozatosan emelkedett, mivel lassan, lépésről lépésre egy-egy magánkézben lévő gyógyszertárat is hozzáállamosítottak, többnyire akkor, amikor a tulajdonjog vitás volt, sőt az is előfordult, hogy a tulajdonos maga ajánlotta fel a patikáját.
A Nemzeti Vállalat, amely az ország legtávolabbi vidékein működő gyógyszertárakat is egy budapesti központból igazgatta, gazdaságilag nem igazán volt hatékony szervezet. Mégis előrelépést jelentett a korábbi hatósági kezelőkkel szemben, hiszen azokat senki sem ellenőrizte. 1949-ben A Gyógyszerész című újság arról számolt be, hogy a NV kezelésébe került hatósági gyógyszertárak háromszor annyi adót fizettek be, mint korábban. Valószínű, hogy e pozitív eredmények láttán vehette a kormány komolyan fontolóra a teljes gyógyszer-kiskereskedelem államosítását.
Ahogy a valóságban lezajlott
A kommunisták államosítási tevékenysége a gyógyszerészek körében is egzisztenciális félelmeket keltett. Ennek ellenére mindenki abban reménykedett, hogy a patikákat nem fogják államosítani, mivel erre semmilyen előjel nem utalt, a kormány pedig határozottan tagadta ebbéli szándékát. A korabeli visszaemlékezésekből tudjuk, hogy az emberek a végsőkig hittek abban, hogy az államosítás egy bizonyos szinten „megáll”, és a kisvállalkozások önállóak maradhatnak.
A gyógyszertárak államosítására meglepetésszerűen, az egész országban egységesen, egyetlen nap alatt, 1950. július 28-án került sor. A patikák lényegében hatalmi úton történő átvétele az ország körülbelül 1200 közforgalmú gyógyszertárát érintette. Az akkori leírások arról számolnak be, hogy a patikákban a hatósági dolgozók az Egészségügyi Minisztérium körbélyegzőjével ellátott, stencilezett kutyanyelvvel jelentek meg, mégpedig azzal a szándékkal, hogy a gyógyszertárakat állami tulajdonba vegyék.
Azt még a kommunista propaganda is elismerte, hogy „az államosítás nem volt mentes a túlkapásoktól, különösen ott, ahol az eljáró leltározó közegek a politikai célok ismeretének hiánya miatt helytelen magatartást tanúsítottak”. Ez azt jelentette, hogy néhány helyen az ÁVH jelenlétével is nyomatékot adtak az államosításnak. A forgatókönyv szinte mindenhol ugyanaz volt: leltárral átvették a patikát, mindent lepecsételtek, és – miután a vidéki gyógyszertárak általában a tulajdonos lakásával egy épületben helyezkedtek el – a patika és a lakás közötti átjáró ajtót rögtön bedeszkázták (később befalazták).
A folyamat emberileg mélységesen megalázó volt: a gyógyszerészekre az „osztályidegen és kizsákmányoló” jelzőt sütötték rá, s a tulajdonossal közölték, hogy melyik állami patikába helyezik át, hiszen senki sem maradhatott a volt patikájában, így az államosítással a kényszerköltöztetések is megindultak. Az új állami patikákban egységesen megállapított bérrendszert vezettek be. A fizetések jóval alacsonyabbak voltak a korábbi tulajdonosi jövedelmeknél, hiszen a patikákban keletkező árrésből a Nemzeti Vállalat, majd a későbbiekben létrejövő gyógyszertári vállalatok dolgozóit is bérezni kellett.
A fejlődés tág kapui
A szocialista álláspont szerint az államosítás tág kapukat nyitott a gyógyszerészet fejlődése előtt. A gyógyszertári dolgozóknak mindenekelőtt az új vállalati gazdálkodási formát kell majd megszokniuk – mondták –, ami többek között a gyógyszerellátást és az elszámoltatást biztosítja. Azt is hangsúlyozták, hogy a gyógyszerellátás szempontjából fejlődést jelent a korábbi törpe, családi kezelésű gyógyszertárak ellátási színvonalának emelkedése azáltal, hogy mindenhol és mindig biztosított lesz a gyógyszerészi jelenlét.
A gyógyszerellátás azonban csak akkor vált az egészségügyi ellátás integráns részévé, amikor kialakult a „tiszta gyógyszerészet”, azaz a merkantil szemlélettől mentes gyógyszerellátás. Ez a Nemzeti Vállalatból kialakuló gyógyszertári központok megalakulásának időpontjára datálható, amikor a korábbi központi irányítás helyett a megyei tanácsok felügyelték és irányították a helyi gyógyszertári vállalatokat. A szakfelügyeleti rendszer, illetve az analitikai laborok megszervezésével igyekeztek javítani a szakmai színvonalon, a központosított beszerzés és könyvelés pedig a gyógyszerbeszerzést próbálta jóval átláthatóbbá és kiszámíthatóbbá tenni.
Ne felejtsük el azonban, hogy az államosításnak voltak olyan előnyei, amelyek miatt az állam végül is rászánta magát erre a döntésre. Ide sorolható, hogy az államosítás után nem csupán a belvárosokban, hanem a városok peremkerületeiben is alakítottak ki gyógyszertárakat, azaz szerkezetében jelentősen javult a lakosság gyógyszerellátása. A másik fontos döntés pedig a gyógyszertári dolgozókat érintette, ugyanis az államosítással felszámolták a gyógyszerészi és asszisztensi munkanélküliséget, illetve egységes bértáblával igyekeztek biztosítani azt, hogy a szakmai tapasztalat a munkabérekben is tükröződjék.
Zárszó
A fentiekből is kitűnik, hogy az államosítás – bár hirtelen történt meg – mégsem volt teljesen váratlan, hiszen az azt megelőző 4-5 év eseményei is abba az irányba mutattak, hogy a háttérben a közforgalmú gyógyszertárak módszeres megszerzése zajlik.
Bár az államosítás a közbeszéd szintjén sokáig tabunak számított, és az utána kialakuló szocialista gyógyszerészet is hosszú időre meghatározta a hazai gyógyszer‑kiskereskedelmet, az államosítás tényét a szakma nem igazán tudta feledni.
Látva az állam közelmúltban történt tulajdonszerzéseit (elég csak a kórházak és az iskolák állami átvételére, valamint a közművek kérdéskörének rendezésére gondolni), jogosan merülhet fel kérdés: vajon patikafronton is újabb államosításnak nézünk elébe? Nyilván sokakban élnek még az ötvenes évek kellemetlen emlékei, ugyanakkor az is magától értetődő cél, hogy a lakossági gyógyszerellátást valamilyen módon biztosítani kell. Ha nincsenek tőkeerős vállalkozó gyógyszerészek, akkor erről az államnak kell gondoskodnia.
Bár valószínűtlen, hogy bármelyik kormányzó párt is az ötvenes években tapasztaltakhoz hasonló, kemény, diktatórikus módszerekhez folyamodna, elvben nem zárható ki a gyógyszer‑kiskereskedelem állami keretek között történő működtetése (például az „ellátatlan területek” ellátása, és a kisebb, el nem adható patikák állami kézbe történő tömörítése). Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a gyógyszer-kereskedelem a történelem folyamán több esetben is tartozott már állami monopólium alá.
A legfurcsább azonban az a tény, amire valószínűleg pár éve még senki nem gondolt volna. Szembeötlő ugyanis, hogy egy sikeres patikaprivatizációt követően a magyar gyógyszerészet eljutott arra a pontra, hogy mára a különböző gyógyszerészújságokban és fórumokon időről időre visszatér az államosítás kérdése, sőt leggyakrabban maguk a patikatulajdonosok fogalmazzák meg aggályaikat ez ügyben. A kérdés csak az, hogy ezúttal vajon lesz-e új a nap alatt?
A történelmi háttér
A második világháborút követően Magyarország gazdaságilag katasztrofális állapotban került, és – a nemzetközi jog értelmében is – megszállott területté vált. A hatalmat végül magához ragadó Magyar Kommunista Párt (MKP) az ipari munkásságra és a szegényparasztokra kívánt támaszkodni. Vezetői a Moszkvából hazatért emigránsok és a hazai illegális mozgalom tagjai voltak, akik élvezték a megszálló hatóságok bizalmát, és azokkal szorosan együttműködve a szovjet érdekeket is szolgálták.
1946. szeptember végén a MKP megtartotta III. kongresszusát, ahol határozott a polgári erők gazdasági és politikai hatalomból történő kiszorításáról, amihez az államosítások és a tervgazdálkodás bevezetése is szorosan hozzátartozott.
1948-tól kezdődtek Rákosi Mátyásnak az egypártrendszer megteremtésére irányuló törekvései: a Magyar Kommunista Pártból előbb Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, majd Magyar Dolgozók Pártja (MDP) lett. Az 1949-ben tartott választások már az utóbbi „elsöprő” sikerét hozták, így Magyarországon kialakult a monolitikus hatalmi rendszer.
Mindezzel párhuzamosan a tulajdonviszonyok gyökeres átalakítása is végbement. 1947 novemberében a nagybankokat és az érdekkörükbe tartozó vállalatok magyar tulajdonú részvényeit, 1948 márciusában a középüzemeket, 1949 végén pedig a 10 főnél több munkavállalót foglalkoztató és a külföldi tulajdonban lévő üzemeket államosították. Köztulajdonba vették a bérházakat, visszaszorították a magánipart és a kiskereskedelmet. 1948 októberében átalakították a szakszervezeti mozgalom kereteit, a szakmai szervezetekből iparágiakat hoztak létre, az üzemi bizottságokat pedig megfosztották érdekvédelmi és ellenőrzési funkcióiktól. Feladatuk ezután a központi utasítások végrehajtása, illetve a munkaversenyek adminisztratív szervezése lett. Ezzel párhuzamosan megtörtént az iskolák és a kulturális intézmények államosítása is, így az állam ezen a téren is monopolhelyzetbe került.
Molnár Zsuzsa, gyógyszerész
Irodalom:
1. Herber Attila, Martos Ida, Moss László,Tisza László: Történelem 6. 1914–1990. Bp., 1997, Reáltanoda Alapítvány.
2. Kissné Ábrahám Katalin: A gyógyszertári hálózat kialakulása és fejlődése Békés megyében (1770–1950). Gyula, 1988.
3. Fürst Dezső Aladár: A balmazújvárosi gyógyszertárak, a „Szentháromság” és az „Őrangyal” története 1980-ig. Balmazújváros, 1980.
4. Hegedüs Endre: Már 1948-ban megindult a kommunista nyomulás. 2007, in: http://hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=5351
5. A szocialista gyógyszerészet 25 éve Békés megyében. (Összeáll.: Palovits Gyula, Ragettli János stb.) Kiad.: a Békés megyei Tanács Gyógyszerészeti Központja. Békéscsaba, 1975.
6. Kata Mihály, Papp János: Gyógyszerészi etika. Szeged, 1993, SZE + MGYT.
