A szakadék szélén

Gyógyítás helyett terápiás támogatás

Ma a világban az egyik legfontosabb trend az egészség iránti, folyamatosan bővülő igény. Ám annak ellenére, hogy ezt – mint értéket – a lakosság széles körben hangoztatja, az egészségügyben megforduló betegeknél ez a prioritás nem jelenik meg ennyire határozottan. 

A gondolat és a tett között a világon mindenütt jelentős különbség mutatkozik. A stressz kerülése, a megfelelő mennyiségű alvás, az egészséges táplálkozás és a rendszeres mozgás mind-mind olyan, az egészséges életmód körébe tartozó tevékenység, amelyről jóval többen állítják, hogy fontos a számukra, mint ahányan ezeket be is illesztik az életükbe.

Amennyiben az egészségre fordított kiadásokat vizsgáljuk, az egészségügyi szolgáltatók jelentős része azt tapasztalja, hogy a lakosságot a közfinanszírozott ellátások mellett nehéz magánfinanszírozott szolgáltatásokkal elérni. Így aztán sokan jutnak arra a következtetésre, hogy hiába fontos az egészség, tenni érte kevesen és keveset tesznek. Ugyanakkor mind a gyógyításban, mind a megelőzésben világszerte nő az alternatív megoldások népszerűsége. Újabb és újabb módszerek jelennek meg, amelyek közül nem egynek számos követője akad. Ezzel párhuzamosan egyre többen fordulnak el a nyugati orvoslástól és az egészségügyi rendszerek nyújtotta szolgáltatásoktól. Világszerte tapasztalható jelenség, hogy fokozatosan nő a szakadék az egészségügyi szolgáltatások és a lakosság egészséghez kapcsolódó igényei között.

A beteg nem „gyógyuló automata”

A felmérések és a vizsgálatok azt mutatják, hogy az orvostudományi megalapozottsággal megtervezett egészségügyi szolgáltatások legnagyobb része túlzott mértékben célorientált, legalábbis a gyógyítás tekintetében. A betegtől elvárt viselkedést és a számára megfogalmazott utasításokat, javaslatokat a cél elérésének teljes mértékben alárendelve fogalmazza meg. Az orvostudományra jellemző racionalitáshoz igazodik, – annak ellenére, hogy az ember a döntéseit jellemzően nem racionális alapon hozza meg.

Mindebből komoly konfliktusok származnak. A tudományos racionalitásra épülő, a szervezet funkcióit javítani hivatott, bonyolult egészségügyi rendszereket a betegek legnagyobb része embertelennek, gépiesnek érzékeli. A páciens nagyon ritkán tapasztalhatja meg azt, hogy minden érte van és róla szól, még akkor is, ha a kezelőorvosa vagy a nővér egyébként kedves és figyelmes vele. Egyrészt más, kevésbé figyelmes szolgáltatókkal is találkozik. Másrészt, ha figyelmesek is vele, a szabályok, a rendszerbe illeszkedő javaslatok és utasítások akkor is idegennek hatnak.

Mindez egy olyan társadalmi közegben történik, ahol a szolgáltatásokat igénybe vevő páciens egyre többször érezheti magát ügyfélnek, és az egyéni igények kiszolgálása, a személyre szabottság is mind nagyobb teret nyer. Ezzel együtt az egészségügyi rendszereknek még mindig az egyik legnagyobb hiányossága, hogy figyelmen kívül hagyják a humán faktort. Azaz: elmarad a személyesség. Pedig nem gépek döntenek a kezelésekről, és nem is „gyógyuló automaták” teljesítik az elvárásokat.

Az orvos megfelel a szakmai protokolloknak, a menedzsment utasításainak, valamint a finanszírozó eljárásrendjének, és elvégzi az előírt műveleteket. A betegek jó része gyorsan megtanulja, hogy személyes problémáit ne vigye az orvoshoz, így a rendelőben csupán a teste és annak az orvosra tartozó funkciói jelennek meg. Ugyanakkor egyre több az adatunk arra, hogy a hit, a törődés, a mentális támogatás, a közösség ereje elősegíti a gyógyulást, és tartósan jobb egészségi állapotot biztosít. Ebben mutatkozik a legnagyobb különbség, itt jelentkezik a szakadék az életfunkciók „javítására” épülő egészségügyi rendszerek, és az embert, valamint a személyességet a középpontba helyező alternatív megoldások között.

Összetettebb és egyszerűbb

Milyen lehetőségeink vannak ennek a szakadéknak a csökkentésére, vagy akár a megszüntetésére? Talán a legfontosabb a támogatás. Olyan támogatás, amit a páciens mint ügyfél annak él meg. Ez nem feltétlenül a tudományos alapon kidolgozott elvárások tökéletes megvalósítása, sokkal inkább annak az elősegítése, ami szakmailag elfogadható, és amiért a páciens erőfeszítéseket hajlandó tenni. Azaz, a páciens hozzájárulása is legalább annyira fontos, mint a szakmailag megfelelő ellátás, hiszen a betegségek jelentős részében a gyógyulás, a tartósan jobb egészségi állapot mindig együttműködés eredménye. Mit értünk ez alatt? Egyrészt több szakterületnek kell együttműködnie a páciens szakszerű, tartós és személyre szabott támogatásában. Másrészt a pácienst is be kell vonni az ellátási folyamatba, hiszen a terápiás eredmény – tudatosan vagy tudattalanul – legalább fele részben rajta múlik.

A személyesség és az emberi tényező figyelembevételével az ellátásnak egy újabb dimenziót kell kapnia. Mindez összetettebbé teszi az ellátást, ugyanakkor sok szempontból le is egyszerűsíti azt. Ma az orvosok rendkívül drága idejének a jelentős része azzal telik, hogy olyan krónikus betegeket igyekeznek meggyőzni az egészségük szempontjából fontos teendőkről, akik ezekből alig tesznek meg valamit. Ez mindkét oldalon frusztrációt okoz, sikertelenséget eredményez, ráadásul tartóssá is teszi a betegséget, és irreálisan nagy teret hagy a felírt gyógyszereknek.

Amennyiben a meggyőzést, a páciens számára javasolt teendőkkel kapcsolatos kommunikációt egy arra kiképzett szakember végzi (aki nem a gyógyításban jártas, hanem a viselkedés személyre szabott támogatásában), a hatékonyság jelentős mértékben nő. Az orvos pedig foglalkozhat azzal, amihez a legjobban ért. A páciens megtapasztalhatja a személyes figyelmet, lépésről lépésre ő maga is egyre többet tesz az egészségéért, aminek eredményeként javul az állapota. Észre sem vesszük, és a fentieknek köszönhetően az egészségügy szemlélete is megváltozik: már nem gyógyít, hanem terápiás támogatást nyújt.

Dr. Lantos Zoltán, a GfK Global termékigazgatója