Derűre ború, pazarló prosperitást követően meghúzott nadrágszíj – jellemezhetnénk a hazai gyógyszeripar „elmúltnyolcévét”. Kétrészes cikksorozatunk első felében a rendszerváltást követő évektől egészen a Széll Kálmán Terv intézkedéseinek életbelépéséig húztuk az ívet. Ez alkalommal a jelenből indulva teszünk kísérletet a közeljövő feltérképezésére.
Önbizalom és kedvezményezettség
Az innovatívok – az üzleti környezet kedvezőtlen irányú változására reagálva – a másik két gyártói csoporttól markánsan eltérő stratégiát folytattak. Állományban, marketingben, az orvoslátogatók számában és az egyéb aktivitásokban is náluk történtek a legnagyobb visszavágások. Ők hihettek leginkább a készítményeik minőségében, hatékonyságában: „nem baj, ha kevesebbet költünk, ha kevesebb orvoslátogatót foglalkoztatunk – gondolhatták –, hiszen van egy jó gyógyszerünk.” Egy generikus cég ezt nem teheti meg. Az orvosok ugyanis csak akkor írják az ő gyógyszerét, ha olyan (ár)ajánlatot tud tenni a kormányzatnak, amire válaszul az „helyzetbe hozza” a céget.
Azon magyar gyártóknál, akik bizonyos adókedvezményeket vehetnek igénybe, ezek a terhek kevésbé érezhetők. Ha megnézzük, hogy a Richter, a Teva vagy az Egis hány orvoslátogatót bocsátott el, azt látjuk, hogy arányaiban lényegesen kevesebbet, mint az originálisok vagy a generikusok. (2013 nyarán messze a Richter és az Egis – valamint a Krka – foglalkoztatta a legtöbb területi képviselőt Magyarországon.)
A teljes iparágra vonatkoztatva elmondható, hogy a profitráta is jelentősen lecsökkent. A szakértők úgy tartják: a nyereségesség fenntartásához – a különböző üzleti kockázatok miatt – 15-20 százalékos haszonkulccsal érdemes dolgozni. Ennél a nemzetközileg elfogadott rátánál 2006-ban Magyarországon a gyógyszercégek lényegesen nagyobb profittal dolgoztak, ma viszont már alig érik el ezt a szintet.
Napjainkban, ha lejár egy originális készítmény szabadalmi védettsége, a generikus termékek ára pillanatok alatt nagyot zuhan. Azon régebbi hatóanyagok esetében is, amelyek még érdemi fogyást mutatnak, ugyanez az árerózió figyelhető meg. Ráadásul a 20 százalékos adó miatt eleve mindenki ennyivel olcsóbban adja a termékét annál, mint amit az egyszeri fogyasztó lát. Ismételten megjegyezzük, az adókedvezmények okán az egyes cégeknél ez természetesen bizonyos mértékben eltérő lehet.
A tehetetlenségi tényező
Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy egy rendkívül lassan reagáló iparágról beszélünk. Ahol 20 évig fejlesztenek egy gyógyszert, ott a szereplők nem igazodnak minden szélhez, mert úgy nem maradnának életben. A cégek gondolkodási időhorizontja ennél lényegesen hosszabb távú. Egy adott kormányzati döntéshez, a gazdasági környezet megváltozásához a szektor jó pár év alatt alkalmazkodik. Ha ma rosszak a körülmények, annak 2-3 évvel később látják az üzleti konzekvenciáit. A központok még a rövid távú operatív döntéseket is 2-3 év alatt hozzák meg. Mindezt jól mutatja, hogy a 2010-es intézkedések csupán 2012–2013-ban eredményeztek nagyobb leépítéseket.
Ugyanakkor, az elmúlt évek rendelkezéseinek fényében úgy tűnik, a döntéshozók nem látják, hogy a gyógyszerpiacnak létezik egy ilyen, években mérhető tehetetlensége. Mire a kormányzat rádöbben, hogy túlment egy határon, innen sok ezer kilométerre komoly stratégiai döntéseket hoznak meg. És utána már hiába változnak a szabályok, újabb három évbe kerül, mire ezekre a cégek reagálnak.
Elmulasztott lehetőség
Talán nem túlzás azt állítani, hogy abban a 15 évben, amikor „ment a szekér”, a gyógyszeriparnak nem volt szüksége arra, hogy összefogjon, illetve, hogy a profitja egy részéből a saját megítélését is javító kezdeményezéseket támogasson. Ezáltal rendkívüli módon sebezhetővé tette magát mindenféle változással szemben.
A 2006-os megszorítások abszolút felkészületlenül érték a szegmenst, ami mind érdekképviselet, mind az egymással való együttműködés szintjén, mind lobbierőben borzasztóan el volt maradva. Az említett helyzet azt eredményezte, hogy a gyógyszeripar a 2006 óta eltelt időszakban sem volt képes hatékonyan kiállni magáért, megvédeni saját érdekeit, imázsát. Az iparág a társadalom szemében alapvetően még mindig a gonosz, multinacionális karvalytőke megtestesítője, amely „extraprofitot termel, elpusztítja az embereket, eltitkolja, hogy a gyógyszerei szedése mellékhatásokkal jár”. 2010–2011-ben nem feltétlenül volt indokolt egy olyan mértékű megszorítás, amely végül történt, ám a társadalom – éppen az imént említettek miatt – pozitívan fogadta a gyógyszeripart sújtó intézkedéscsomagot.
A gyógyszergyártók részéről ez egy elmulasztott lehetőség, amivel egészen 2006-ig még lehetett volna élni. 150 fő helyett 100-at kellett volna alkalmazni, és közben egy olyan imázst felépíteni, ami arról szól, hogy „értéket teremtünk, gyógyszert, s ezáltal gyógyulást hozunk, egészségkommunikációt és prevenciós tevékenységet folytatunk, egészségkampányokat és szűrést szervezünk”. Ehelyett a cégek profitot termeltek, aminek egy jelentős részét marketingre és az orvosok meggyőzésére költötték. És most egy jóval kisebb, sokszor a nullához közelítő büdzséből kellene imázsépítést végezniük.
Több munka, kevesebb profit
Mit hozhat a jövő, az elkövetkező 8-10 év? A kormányzat 2012-ben egy olyan költségvetést vetett papírra, ami a gyógyszeripar számára a drámai vég költségvetése lett volna. Még emlékezhetünk rá: a Széll Kálmán Terv második lépcsőjének egy olyan verziója is létezett, amely további 60 milliárd forinttal kurtította volna meg a gyógyszerkasszát, ám ettől végül eltekintettek. Talán a döntéshozók is érzékelték, hogy elmentek a falig. Hogy ez az a szint, ami még elfogadható. Hogy nem húzhatnak tovább a srófon, mert akkor összedől a gyógyszerellátás rendszere Magyarországon.
Az állami gyógyszerkiadások görbéjén jól látható a felívelő és a hanyatló ág, ahogy az is, hogy a visszavágásokat követően körülbelül a mostani szinten stabilizálódik a helyzet. Az elmúlt másfél-két év viszonylagos eseménytelensége is azt mutatja, hogy a kormányzat nem tervez újabb megszorításokat, az ipar pedig nem talált olyan kitörési pontot, amely radikálisan más pályán indítaná el a szereplőket. Ideális esetben egy újabb ciklus kezdődik, amelyben a gyártók számára az lesz a legfontosabb kérdés, hogy a jelenlegi költségvetési-kiadási szinten hogyan lehet rentábilisan működni; hogyan lehet ugyanazt a pénzt hatékonyabban elkölteni; illetve, hogy a csökkenő bevételek mellett sikerül-e megtartani a korábbi eredményeket. A Richternek vagy az Egisnek – a fent említett okok miatt – ez akár még sikerülhet is, az innovatív gyártóknak viszont biztosan nem.
A cégek sokkal több munkával, több küzdelemmel, alacsonyabb profitrátákkal számolhatnak. Sok minden függ attól, hogy a mindenkori kormányzat mit tekint célkitűzésének. Nagyon valószínű, hogy költségvetési oldalról sem sokkal több, sem sokkal kevesebb pénzre nem lehet számítani.
Végezetül ejtsünk szót a rendszer „szent tehenéről”, a lakosságról is. Vannak, akik szerint több terhet lehetne és kellene is hárítani a betegekre. Ha ez megtörténne, a kormányzatnak több lehetősége lenne például új terméket befogadni. A társadalomnak mindenekelőtt azt kellene megértenie, hogy nem azért történik a térítési díjak emelése, hogy azzal neki ártsanak. Éppen ellenkezőleg: ugyanazt a tortát osztjuk fel újra és újra, és ahhoz, hogy az egészségbiztosító be tudjon fogadni egy új onkológiai készítményt, a pénzt valahonnan el kell venni. És a cégektől már nem nagyon lehet….
Tóth Tamás
Sok tényező együttes hatása
„Akár a történelmi, a közgazdasági, a tudományos, a vagy biológiai folyamatokat tekintjük, a ciklikusság, mint magyarázat rendre előkerül. Ha a jelenséget az állami gyógyszerkiadások kapcsán is tényként kezeljük, akkor azt kell mondanunk, hogy már a tavalyi évet is ugyanabba a ciklusba kell sorolnunk, mint az ideit: az állami gyógyszerkiadások stagnáló, fenntartható szakaszába. Hiszen mint láthatjuk, az idei gyógyszerkassza csaknem azonos a tavalyi költségvetési előirányzattal.
Ne feledjük, a gyógyszerkassza fenntarthatóságát, betarthatóságát sok tényező befolyásolja. Például fogadnak-e be új készítményeket, s ha igen, annak milyen költségvetési hatása lesz? Milyen mértékben fertőzik meg a lakosságot az egyes szezonális betegségek (influenza, allergia stb.), és az ezeket kezelő termékek finanszírozása milyen arányt képviselnek majd a kasszában? Lesz-e egyéb olyan szabályozási vagy egyéb tényező, amely bizonytalanságot okozva felvásárlást indukál?
A gyógyszertámogatás-politika terén ez elmúlt időszakot a párbeszéd és partnerség időszakának tekintjük, és reméljük, hogy ez a jövőben is így marad. A gyógyszerbéke ugyanis minden szereplő – a finanszírozó, a gyógyszeripar, a gyógyítók és legfőképpen a betegek – számára fontos.” (Ilku Lívia, a Magyarországi Gyógyszergyártók Szövetségének igazgatója)
Magát a rendszert kell átalakítani
„Gyógyszerpolitikájában Magyarország is követte a nemzetközi trendeket, ugyanakkor az európai rendszerekben használt, a gyógyszeripari támogatáskiáramlást korlátozó intézkedések teljes skáláját, valamennyi eszközét egyszerre alkalmazta. Az intézkedések mögött a legtöbb országban, Magyarországon is rövid távú fiskális indokok álltak, amelyek azonban nem jelentenek garanciát a hosszú távon is fenntartható egészségügyi rendszer, valamint a versenyképes gyógyszerpiac működésére.
A hazai költségvetéssel kapcsolatos nemzetközi elvárások, valamint a közelgő országgyűlési választások miatt kialakított, stabilnak látszó gyógyszerkassza előbb-utóbb megmutatja hiányosságait. Nemzetközi tapasztalatok bizonyítják, hogy a kiadások csökkentése, vagy éppen növekedése nem jelent egyet a hatékony működéssel. A mindenkori politikának fel kell ismernie, hogy az egészségügy hosszú távú befektetés, ezért is szükséges megfelelő nagyságú kassza megléte. A hosszú távú fenntarthatóság érdekében pedig a rendszer egészének átalakítására is szükség van. Ezért is készítettünk javaslatot a vaklicit rendszerének átalakítására, illetve a támogatási rendszer reformját is szorgalmazzuk.” (dr. Illés Zsuzsanna, a Generikus Gyógyszergyártók és Gyógyszerforgalmazók Magyarországi Érdekvédelmi Egyesületének igazgatója)
