Szájon át is hatékonyan

Biológiai gyógyszerek és a gasztrointesztinális rendszer

A gyógyszertervezés nem ér véget a működő hatóanyag megtalálásával, sok múlik a megfelelő formátumon is. A biológiai gyógyszerekkel kapcsolatos egyik fő dilemma éppen ezt a kérdést érinti: hogyan lehet ezek esetében a legegyszerűbb beviteli módot hatásossággal párosítani? Erre a feladványra egyelőre nincs válasza a tudománynak, de egyre nagyobb figyelem övezi a megoldásra tett erőfeszítéseket.

A biológiai gyógyszerek fejlesztőinek egyik fontos célja, hogy olyan megoldást találjanak, amely lehetővé teszi az ilyen termékek biztonságos és eredményes szedését szájon át. Könnyű belátni, hogy mi szól a bevitel e módja mellett: az egyszerűség és a megszokás. Ami az utóbbit illeti: a “gyógyszer” fogalma alatt az emberek elsöprő többsége kisgyerekkora óta elsősorban egy tablettát vagy kapszulát ért, melyet le kell nyelni. A lenyelés, ha nem is mindig könnyű vagy kellemes, de legalább mindenki számára ismerős aktus.

123rf.com

Gyártói-forgalmazói szemmel pedig mindenekelőtt az szól a szilárd orális formula mellett, hogy viszonylag könnyű tárolni, és a betegeket sem szükséges megtanítani arra, hogy miképp tudják a termék használatát beilleszteni a mindennapjaikba. (További előny természetesen, ha a terápiás célpont történetesen épp a gyomor-bél traktusban helyezkedik el.)

Megvédeni a molekulaszerkezetet

Az emberi szervezet gasztrointesztinális rendszere arra rendeltetett, hogy nagyméretű molekulákat bontson le kisebbekre, melyek könnyebb felszívódásra képesek. A biológiai gyógyszerek azonban nagy, komplex molekulák, szerkezetük nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kifejthessék a terápiás hatásukat. Ha egy olyan rendszerbe tesszük őket, amelynek fő funkciója az elpusztításuk, akkor meg kell oldani néhány problémát – mondta a European Pharmaceutical Review szakfolyóirat legfrissebb, októberi számában megjelent interjúban Shawn Davis, a brit AstraZeneca gyógyszergyártó biofarmakológiai kutatásvezetője.

Az első feladat megóvni a molekulát a gyomor-bél traktus kíméletlenül savas, bontóenzimekkel teli környezetétől. Aztán meg kell oldani, hogy átjusson a többrétegű nyálkahártyán. Végül gondoskodni kell róla, hogy a traktus megfelelő részén szívódjon fel – mely feladatot csak még jobban megnehezítik az első kihívás teljesítésére kidolgozott módszerek.

Az akadályokat az elmúlt évtizedekben számos módszerrel próbálták leküzdeni a fejlesztők. Stabil, az enzimatikus lebontásnak jobban ellenálló molekulákkal, bélben oldódó bevonatokkal, illetve kismolekulás, a nyálkahártyán és a hámrétegen való átjutást megkönnyítő kötőanyagokkal. Az átütő siker viszont mindmáig elmaradt, így egyes kutatócsoportok alternatív megközelítésekre váltottak. Az egyik ilyen gondolat, hogy a kémiai helyett mechanikai megoldásokat érdemes alkalmazni. Preklinikai modellekben már kísérleteztek kapszulákba helyezett apró tűkkel, mintegy miniatűr injekciókként használva őket, de az áttörés még itt is messze van. Mások a természetes példákban remélik megtalálni a megoldást, jelesül azt tanulmányozzák, hogy a szájon át bejutó kórokozók hogyan vészelik át a barátságtalan környezetet, és hogyan képesek szisztémás toxinokat terjeszteni a szervezetben.

Csupán 10 százalékos hasznosulás

Jelenleg a szájon át adagolt biológiai gyógyszerek szisztémás biohasznosulása sokkal alacsonyabb fokú, mint az intravénásan vagy a bőr alá injekciózott szereké. A tapasztalatok szerint a dózis átlagosan 10 százaléka hasznosul csak, ezért Shawn Davis szerint a kutatások jelentős része ennek az aránynak a javítására fókuszál.

Hozzátette ugyanakkor, hogy fontos a felezési idő hossza is. Az ideális helyzet általában – kevés kivétellel – az, ha a lehető legkisebb számú dózis beadásával elérhető a kívánt hatás. Ehhez az kell, hogy a gyógyszer releváns koncentrációban, a megfelelő területen és elegendő ideig legyen jelen, amihez értelemszerűen hosszú felezési idő szükséges.

A felezési idő hosszának befolyásolására több technika létezik. Jelentős szerepe van magának a molekulaszerkezetnek. Ugyancsak lehetséges kontrollálni egy olyan anyaggal, amely lelassítja a molekula kiürülését a szervezetből. Ez lehet egy másik molekula, mely visszafordítható módon megköti a gyógyszert, és ezzel akadályozza a kiürülését, például egy polimer, egy szervetlen mátrix vagy akár olyan anyag, amely a testben folyadékból gél állapotúvá változik. Végezetül ott van a bevitel ütemének szabályozó hatása is, például egy olyan eszköz segítségével, amely fokozatosan adagolja a gyógyszert.

(Megjelent a Pirulatrend 2020. decemberi számában.)