Váltsuk le a piacot! 

A fejlesztést ki kell venni a gyógyszeripar kezéből?

Nem is akármire: egy nemzetközi összefogással felállítandó intézményre – legalábbis ami az antibiotikumok kutatását illeti. Ezt javasolja három mikrobiológus, azzal érvelve, hogy a gyógyszercégek évtizedek óta nem képesek szállítani az új antibiotikumokat, melyekre pedig egyre nagyobb szükség lenne a baktériumok fenyegetően javuló alkalmazkodási képessége miatt. Azt mondják, évi ötmilliárd dollárt kellene áldozni a közösből arra, hogy ne haljanak meg milliók fölöslegesen. 

“Fel kell hagynunk azzal, hogy a poszt-antibiotikum-apokalipszisről, mint valami jövőbeli eseményről beszélünk, mivel már benne élünk. Már vannak olyan baktériumok, amelyek mindennek ellenállnak, amivel megpróbáljuk elpusztítani” – idézte a Gizmodo.com nemrég megjelent cikke Adam Robertset, a Liverpool School of Tropical Medicine mikrobiológusát. A szakember annak apropóján nyilatkozott a portálnak, hogy két tudóstársával közösen publikált egy kiáltványt a Lancet tudományos lap fertôzô betegségekkel foglalkozó tematikus periodikájában. Az írásban arra tettek javaslatot, hogy mit kellene lépniük a kormányoknak az antibiotikumválság drámai következményeinek elkerülése érdekében. 

A baktériumok alkalmazkodása csak lassítható

A kutatók hosszú évek óta kongatják a vészharangot az antibiotikumok ügyében, de azon kívül, hogy az orvosoknak és a betegeknek is felelősebb használatra kellene törekedniük, eddig senki sem tudta megmondani, mit lehetne tenni a baj elkerülése érdekében. Márpedig nem tűnik reálisnak, hogy éppen amikor számos fejlődő ország komoly erőfeszítéseket tesz a modern orvoslás kiterjesztésére a saját, rossz körülmények között élő lakossága körében, akkor jelentős mértékben csökkenthető lenne az emberiség antibiotikum-fogyasztása pusztán azáltal, hogy jobban meggondoljuk, valóban fel kell-e írni (be kell-e szedni). Ha így teszünk, az persze helyes, de önmagában aligha elég. 

Még ha sikerül is visszaszorítani a fölösleges használatot, ezzel csak elodázzuk a problémát. Az evolúciós nyomás ezen a területen is érvényesül, a baktériumok alkalmazkodása régóta zajlik, nem állítható meg, legfeljebb lassítható. Becslések szerint már most évente 700 ezer ember hal meg az ellenálló fertőzések miatt, és egy három éve a brit kormány által megrendelt tanulmány úgy becsülte, 2050-re ez a szám elérheti a tízmilliót. 

Az átlagember az antibiotikumokat leginkább a makacsabb influenzaszerű megbetegedéseire, esetleg gyulladások kezelésére kapott gyógyszerként tartja számon, a közvélemény ezért valószínűleg nincs tudatában annak, mekkora fenyegetést jelent, hogy ezek a szerek lassan hatástalanná válnak. Hogy valójában mi mindent veszélyeztet a folyamat, abba talán még a szakmabeliek sem mindig gondolnak bele. Nemcsak az olyan súlyos, akár halálos betegségek gyógyítását köszönhetjük ezeknek a termékeknek, mint a szifilisz vagy a tífusz: nélkülük elképzelhetetlen lenne megvédeni a fertőzésektől a bonyolult műtéteken, szervtranszplantációkon, kemoterápiás kezeléseken áteső betegeket, illetve bárkit, akinek valamilyen okból legyengült az immunrendszere. Sőt, a globális élelmiszer-termelés sem létezhetne a mai, iparosított formájában, ha nem lennének antibiotikumok. A jelentőségük a fejlett világban az egészségügyi infrastruktúráéhoz mérhető – ezért félő, hogy az elvesztésük hatása is olyan katasztrofális lenne, mintha leállnának a mentőszolgálatok vagy a kórházak. 

Évtizedek óta nem került új termék a piacra

Kevés az újonnan felfedezett antibiotikum. Valamit tehát tenni kell, és az említett cikk szerzői állítják, hogy csak globális, összehangolt, továbbá a jelenlegi viszonyokat radikálisan felforgató cselekvés jöhet szóba. Abból indultak ki, hogy jelenlegi ismereteink szerint csak új antibiotikumok kifejlesztésével vehetjük fel eredményesen a harcot a baktériumokkal. Minden jel arra utal, hogy ezt a feladatot a piaci alapú gyógyszerkutatás ma nem képes teljesíteni: a nyolcvanas évek óta nagyon kevés az újonnan felfedezett antibiotikum. Az ezredforduló óta csak néhány valóban újnak tekinthetô szer tűnt fel, és azok is már létező termékekéhez hasonló hatásmechanizmussal működnek. Új antibiotikum-osztály 35 éve nem került a piacra. 

Ennek az elsődleges oka nyilvánvalóan az, hogy mára sokkal nehezebb, és egyre több pénz lett újabb és újabb készítmények kifejlesztése. Nagyon bonyolult feladat megtalálni azokat a molekulákat, amelyek az eddig ismertektől eltérő metódussal veszik fel a harcot a baktériumokkal. A próbálkozások nagy része, mint az ebben az iparágban elkerülhetetlen, zsákutcának bizonyul, vagyis kidobott pénz. És a cégek még arra sem számíthatnak, hogy ha sikeres a projekt, akkor a termék hosszú időn át megbízhatóan termeli majd a nyereséget, mint, mondjuk, egy innovatív szívgyógyszer. Hiszen minél többen használják, annál nagyobb az alkalmazkodás és ezzel a hatástalanná válás kockázata. Mindez értelemszerűen nem teszi vonzóvá a gyógyszergyártók számára az antibiotikum-fejlesztést. 

Folyamatos szállítás, stabil finanszírozás

A fentieket már korábban felismerték egyes kormányok, és megkíséreltek olyan ösztönző rendszereket kidolgozni, amelyek felpörgethetik a fejlesztéseket. Ilyen próbálkozás volt a kutatások kezdeti szakaszában, a kockázatok ellensúlyozására adott támogatás, Nagy-Britanniában pedig nemrég jelentették be, hogy tesztjelleggel bevezetnek egyfajta “előfizetéses” modellt, melynek keretében az állam évente mindenképpen kifizet egy meghatározott összeget az adott gyógyszerért, függetlenül attól, hogy mennyit használnak fel belőle. Az efféle programok az utóbbi években több mint félmilliárd dollárnyi közpénzt emészthettek fel, de az első kezdeményezések nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. 2015 óta olyan cégek zárták be az antibiotikum-üzletágukat, mint a Sanofi, a Novartis, az Allergan és az AstraZeneca, így a legnagyobbak közül már csak a Merck, a Roche, a GlaxoSmithKline és a Pfizer tart fenn ilyet. Egy-egy kivonulás a szellemi tőke elvesztésével jár, megfelelően képzett szakértőkből már most hiány van. 

A közelmúltban beindított ösztönző programok eredményeiről még nincsenek tapasztalatok, de a kiáltvány szerzői szerint nagyon valószínűtlen, hogy elérik a kívánt hatást. “Az a gond, hogy az új antibiotikumoknak egyenletes tempóban kellene érkezniük, mert előbb-utóbb mindegyikkel szemben ellenállóak lesznek a baktériumok. Tehát az iparágnak folyamatosan szállítania kell az új termékeket, amihez stabil finan- szírozásra van szükség, ez pedig most nem feltétlenül áll rendelkezésre” – magyarázta a Lancet-cikk másik szerzôje, az Oxfordi Egyetem kutatója, Claas Kirchhelle. 

Ő és szerzőtársai azt mondják, egyetlen megoldás van, amellyel biztosítani lehet, hogy ne fogyjanak el a hatásos antibiotikumok: ki kell venni a fejlesztésüket a profitorientált gyógyszeripar kezéből. Az államoknak nemzetközi összefogással fo- kozatosan ki kell vásárolniuk az üzletből a vállalati szférát, és közösen üzemeltetniük a rendszert. Elképzelésük szerint az antibiotikumok kutatása és fejlesztése egyfajta közszolgáltatás lenne, a résztvevő tagállamok évente hozzájárulnának a költségekhez. Ehhez persze fel kellene állítani egy nagy, átláthatóan működő intézményt, olyan szakmai minőségû személyi állománnyal, hogy ténylegesen át tudja venni a céges ku- tatóközpontok szerepét. A vonatkozó becslés szerint mindez évente ötmilliárd dollár körüli befektetést igényelne, de a megmentett életek révén sokszorosan megtérülne. A nagyságrend érzékeltetésére jelzik, hogy az ENSZ nagyjából ennyit költ egy évben az AIDS, a tuberkulózis és a malária terjedésének megelőzésére, kezelésére. 

Diagnózis: válsághelyzetben vagyunk 

A kutatók elgondolása elsőre abszurdnak tűnhet, de kétségkívül vannak előképei. A második világháború alatt a szövetségesek közösségi finanszírozásból fedezték éppen egy antibiotikum, a penicillin kutatását. Az amerikai hadsereg később is részt vállalt ígéretes maláriagyógyszerek kutatásában. A párizsi Pasteur Intézet kezdettôl fogva magánszemélyek adományaiból és a francia állam támogatásából működve fejlesztett ki számos oltóanyagot, és Németországban is előfordult állami finanszírozású vakcinakutatás. A legfrissebb példa pedig tavalyi: válaszul a magas árakra és a gyakori hiányokra, amerikai egészségügyi intézmények egy csoportja megalapította a Civica Rx nonprofit generikus gyógyszergyártót. 

Történelmi párhuzamok ide vagy oda, sokan kritizálják az ötletet. Főképp azon értetlenkednek, hogy miért kellene kizárni a cégeket a projektekből. A bírálók nem utasítják el a nonprofit intézmények bevonását, de úgy vélik, ezeknek a hagyományos iparági szereplők mellett (nem pedig helyett) kellene dolgozniuk a kitűzött célokért. “A szakértelem, mely egy új gyógyszer kifejlesztéséhez és bevezetéséhez szükséges, alapvetően a magánszektorban van meg, máshol meg jellemzően nincs. Vagyis a piacot kellene munkára bírni, hogy megújíthassuk a kutatást” – mondta Allan Coukell, a Pew Charitable Trust egészségügyi programjainak vezetője. 

Adam Roberts és társai mindenesetre azt remélik, hogy a felvetésükkel sikerül cselekvésre serkenteni a döntéshozókat, még ha nem is feltétlenül az általuk felvázolt modell lesz a befutó. “A diagnózisunk lényege, hogy válsághelyzetben vagyunk. Ezt elôbb-utóbb mindenki kénytelen lesz felismerni, beleértve az átlagembereket is.” 

Galambos Péter