A Covid-vakcina kevesebb mint egy év alatt elkészült, de a legtöbb oltóanyag kifejlesztése és engedélyezése inkább évtizedekben mérhető. Miközben a világ újabb ebolajárvánnyal küzd, a betegség különleges törzsére pedig jelenleg még nincs vakcina, ismét reflektorfénybe került a kérdés: mennyi időbe telik pontosan egy vakcina kifejlesztése, és hogyan jutottunk el a himlő elleni első kísérletektől az mRNS-technológiáig, amely a koronavírus elleni védekezés alapjául is szolgált?

A közelmúltban újabb ebolajárvány ütötte fel a fejét Afrikában. A Kongói Demokratikus Köztársaságban és Ugandában mostanra ezernél is több gyanús esetet és több tucat halálesetet regisztráltak, de a valós fertőzések száma ezt bőven meghaladhatja.  

A helyzetet súlyosbítja, hogy az ebolának több törzse létezik, és bár elérhető a vakcina a Zaire-i ebolavírus ellen, amely 2014-ben több mint 11 300 ember életét követelte, a most terjedő Bundibugyo-törzs ellen jelenleg nem áll rendelkezésre vakcina. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) ezért nemzetközi jelentőségű közegészségügyi vészhelyzetet hirdetett. A kutatók ugyan már dolgoznak az oltóanyag fejlesztésén, de még optimista becslések szerint is hónapokba telhet, mire megkezdődhetnek a klinikai vizsgálatok.

A járvány ismét ráirányította a figyelmet arra a kérdésre, amely a Covid-19 idején világszerte foglalkoztatta az embereket: miért készül el egyes vakcinák rekordidő alatt, míg mások fejlesztése évtizedekig húzódik? A Statista által készített infografika bemutatja, hogy a történelem legnagyobb járványaira a vírus izolációjától számítva milyen gyorsan készült el a vakcina.

Oltások a modern orvostudomány előtt is léteztek

Az immunizáció története jóval a modern orvostudomány előtt kezdődött. Már a 15. században is alkalmaztak olyan eljárásokat Ázsiában és a Közel-Keleten, amelyek során egészséges embereket szándékosan tettek ki a himlő enyhébb formájának, hogy védettséget szerezzenek a halálos betegséggel szemben, ez a gyakorlat a varioláció nevet kapta, a himlő latin neve után.

A modern vakcinák alapjait azonban egy angol orvos, Edward Jenner rakta le 1796-ban. Megfigyelte, hogy a tehénhimlővel fertőzött tehenészek között kevésbé gyakori a feketehimlő előfordulása, ezért egy nyolcéves fiúba bejuttatta a vírust. A kísérlet sikeres volt: bár a gyerek napokig beteg volt végül felépült a betegségből, pár hónappal később pedig, amikor a fiút feketehimlővel is tesztelték, a betegséggel szemben ellenállónak bizonyult.

Innen azonban még hosszú idő kellett, hogy az oltások elterjedtebbek legyenek. A hastífuszt például először 1880-ban izolálták emberben, azonban csak az 1910-es évek közepén engedélyezték először a vakcinát az Egyesült Államokban, míg a tetanuszt a századfordulón izolálták, de csak 1939-ben vált engedélyezetté. Meglepő módon a szamárköhögés egész gyorsan végigment a folyamaton: először 1906-ban azonosították, 1920-ban pedig már el is készült a gyengített vakcina, 1925-ben pedig a teljes sejtes vakcina is. Az oltás ennél a betegségnél viszont nem nyújt életre szóló védelmet, egy 2011-es CDC vizsgálat ugyanis kimutatta, hogy a védettség csak 3-6 évig tarthat, ez azonban lefedi a gyermekkort, amikor a legnagyobb az esély a betegség miatt bekövetkező halálozásnak.

Forrás és teljes cikk: Pénzcentrum